Vígan dudál a portugál
(Magyar Napló, 1997. október)

Gyermekkoromban hallottam ezt a szállóigeként ható, de valójában kevés értelmű mondatot. Sokára tudtam meg, hogy egy múlt századi francia operettből való, és egyáltalán nem illik a portugálokra, kiket inkább melankolikusnak, mint vidámkodónak festenek a nemzeti jellemtanok. Portugáliáról első pillanatban a messzeség jut eszünkbe. Itt van Európában, de mint valahol olvastam, "hátat fordít neki", vizei mind közvetlenül az Atlanti-Óceánba folynak. Nem véletlen, hogy a magyarországi utazási irodák ajánlatai között elvétve fordul elő. Ki utazna egy tőlünk nagyon távoli országba, melyről igen keveset tud mind az átlagos turista, mind a nagyvilágot járó? Ha valaki az Ibériai-félsziget felé veszi útját, Spanyolország a célpontja. A Baleár-szigetek és a katalán tengerpart vonzzák a magyarokat. A Földközi-tenger melegebb mint az Óceán. A keleti spanyol üdülőhelyekről Madridba is eljuthatnak a kiváncsiak, de Portugália onnan még messze van.

A római katolikus hívőknek ismerősen cseng a portugáliai Fatima, a leglátogatottabb Mária-kegyhely neve. A labdarúgás rajongói viszont az európai kupaküzdelmekben szereplő portugál klubcsapatokat ismerik. A borivók fülének oly kellemes hang, a kibontott palack pukkanása keveseknek juttatja eszébe, hogy a világ legnagyobb parafatermelője Portugália. A finom portói borok, melyek a mi tokaji aszúnkkal sorolhatók egy osztályba, sajnos a múlt századi angol regényekből közelebbi ismerőseink, mint az asztalunkról. Inyencségeknél maradva, az ízletes portugál szardínia olykor eljut hozzánk, sőt ha utánajárunk, manapság már portugál olajbogyót is vásárolhatunk Magyarországon, ám ami ott délen a napi étrend része, nálunk legfeljebb különleges dísz a salátán. Ezzel alighanem vége van, a hirtelen föltett "ki mit tud Portugáliáról" kérdésre adódó válaszoknak.

Ebben a helyzetben úgy érzem, meg kell indokolnom, miért látogattam a nyáron Portugáliába, hiszen a nyelvet sem ismerem és foglalkozásom sem köt ehhez az országhoz? Lassan elfelejtjük, hogy majdnem félévszázadon át erősen korlátozták Magyarországról a kiutazást, ami sokunk számára nehezen elviselhető érzéssel járt. Belőlem a bezártság kiváltotta a vágyat: ha egyszer tehetem, Európa minden országába ellátogatok. Mielőtt bárki könnyelmű tervezgetésbe kezd, hadd figyelmeztessem, hogy drága vállalkozásról van szó. A mi fogalmaink szerint Portugáliában sem olcsó az élet. Aki azonban megengedheti magának az utazást, érdekli egy, a magyartól egészen eltérő világ, hozzá nemcsak az étel-ital különlegessége, hanem pompás műemlékek és tájak látványa is, annak maradandó élményben lesz része.

Engem ebben a miénktől különböző világban az is érdekelt, hogy Portugália a nyugat-európai civilizáció velünk ellentétes irányú, másik peremén fekszik. Ezzel máris jeleztem, hogy azok közé tartozom, akik bármerre járnak, folytonosan összehasonlítják a látottakkal a hazai viszonyokat. Ezúttal már "látatlanban" különösen megfogott az összevetés lehetősége, hiszen Portugália területe csupán néhány ezer négyzetkilóméterrel kevesebb, mint Magyarországé, a lakosságszám sem sokban különbözik. Ma már néhány százezerrel meghaladja a miénket, mert Portugália népessége - a kivándorlás ellenére - az utóbbi negyedszázadban másfél millióval nőtt, mi pedig összefelé megyünk.

Ilyen hasonlóságok mellett lehetetlen nem a történelemmel kezdeni az ismerkedést. A magyar-portugál történelmi kapcsolatokkal gyorsan végezhetünk, mert azok sok más, hasonlóan nagymúltú országgal összevetve, jelentéktelenek. Egy régi jeles példa mégis idekívánkozik. Ilyen messzire ugyan egyetlen Árpádházi királyleány sem ment feleségül, de nemzeti szentként nagy a tisztelete Portugál Szent Erzsébetnek, aki II. Endre királyunk dédunokája és királyné volt.

Fontos tudnunk, hogy mind a nyelv, mind az ország önállósága fiatalabb, mint a miénk (XII-XIII.század), Portugália határai azonban 1267 óta változatlanok. Pedig ezek azonos természeti adottságú vidékeken áthúzódva választják el századok óta egyetlen szomszédjától, Spanyolországtól. A tartós haárok ellenére a szomszédság múltja mégsem mondható sem kellemesnek, sem nyugodtnak, különösen nem a középkorban, bár a Portugáliát félig körbe fogó szomszéd megsemmisítően sosem szorított. Az újkorban nem a félszigeten, hanem többnyire a tengereken zajlottak az összetűzések, de azokat is eredményesen mérsékelte a pápa által ösztönzött, a hódítások irányát idejében kettéválasztó, nevezetes észak-déli vonal (1494). A nemzetközi diplomácia azóta sem sok olyan sikert mutatott föl, amely hasonló módon hosszabb ideig józan irányba befolyásolta szinte az egész ismert világ sorsát. Ehhez azonban az is kellett, hogy a 16. század végétől Portugália és Spanyolország egyaránt az addigi gyarmatok megtartásával legyen elfoglalva, és nem újabb hódításokkal. Közben "az ellenségem ellensége barátom" elv alapján a portugálok hamar rátaláltak a biztonságot nyújtó angol szövetségesre.

Arról sem feledkezzünk meg, hogy Portugália sok század óta nyelvileg, etnikailag, vallásilag homogén ország! Közép-Európából, különösen magyar nézőpontból szemlélve, joggal beszélhetünk szerencsés történelemről. Vajon így találják a portugálok is? Nem tudom, egy átlag portugálnak milyen érzés lenne hazájában több nyelvi és vallási közöségekkel együtt élni, vagy hat-hét különböző érdekeltségű szomszédot látni maga körül. Ezen a téren hasztalan párhuzamot és tapasztalatot keresni. Annál izgalmasabb kérdés, miként dolgozta föl a portugál nemzeti tudat, hogy a hatalmas gyarmatbirodalom kis országgá zsugorodott össze? Sajnos a példa itt sem találó. Igaz, hogy Magyarország a középkor végén, Portugália pedig az újkor elején volt jelentékeny hatalom, az időbeli távolság tehát csekély, csakhogy Portugália "nagysága" négyszáz éven át olvadozott, és gyarmatbirodalma az 1974-es forradalom után szűnt meg véglegesen. Viszont a portugál ma a világ ötödik legelterjedtebb nyelve. Igaz, hogy a portugál anyanyelvűek több mint 90 %-a Brazíliában él, a nyelv így egészen más közösséget jelent, mint nálunk, nem a kicsinység és az elszigeteltség veszélyérzésével társul. Ebbe a helyzetbe pedig - érthető módon - mi nem tudjuk beleélni magunkat.

Az igazán nagy történelmi kérdés az, hogy hová lett a tengerentúlról hozott hajdani gazdagság. A mórokat, az ő "törökjeiket" a XIII. század első felében űzték ki végleg Portugáliából. Akkoriban Kelet és Nyugat határa a félszigeten húzódott. A reconquista győzelmes harcainak és a független királyságnak az élménye és gazdasági ereje alapozta meg a későközépkori Portugália virágzását, melynek emlékei várak, katedrálisok, kolostorok, városfalak ma is láthatók. Ennek volt egyenes folytatása a nem kis pénzbe kerülő tengerre szállás. A hirtelen beáramló nemesfém-tömeg és gyarmatárú nyomán, szinte azonnal a "manuelin", egy gazdag és jellemző művészeti stílus alakult ki. Alkotásai máig pompás emlékei az aranykornak, csakhogy a folytatás korántsem alakult ilyen fényesen. A történetírás régen megválaszolta a fenti kérdést: a kincseket nem fektették tőkés gazdaságba, azokat jórészt fölemésztette az anyaország és a birodalom fenntartási költsége.

A pontos válasz persze nem vigasz a súlyos következményekre. A három világrészen birtokos Portugália szegényen és elmaradottan lépte át az újkor küszöbét. A napoleoni háborúk után - ekkor járt legutóbb hódító hadsereg az ország földjén - állandósultak a társadalmi egyenlőtlenségből adódó feszültségek és összeütközések. A modern polgári eszme nem az egységes nemzet, nyelv, piac megteremtésében találta meg célját, ezeket ugyanis készen kapta, hanem az egyház és a királyság elleni harcban. Rövidre fogva a történelmi események sorolását, az állandósult belső zavarok és az egyre válságosabb szociális helyzet - ha nem egyenesen, de - elvezettek a diktatúrához.

Az 1989-90-es változások után gyakran beszéltek nálunk a spanyol mintáról. Én legalábbis nem olvastam a párhuzamos portugálról, pedig ilyen is van s talán nem tanulság nélkül való. Mi is történt ? 1928-ban az éppen soros hunta egy Salazar nevű közgazdász egyetemi tanárt kért föl pénzügyminiszteri tisztségre, aki az ország rendbetételének jelszavával hamarosan elfoglalta a miniszterelnöki posztot, és további fontos tárcákat magához ragadva, 1968-ig szinte korlátlan hatalmat gyakorolt. Az általa teremtett rendszer csak 1974-ben bukott meg.

Kezdeti "sikereit" egyfelől a valóban tartós kormányzással érte el, miután a királyság megdöntését (1910) követő tizenhat esztendőben az ország ugyancsak tizenhat puccsot, valamint negyvenhárom kormányt ért meg, a "rendnek" azonban a parlamenti demokrácia és a pártok megszüntetése, vele párhuzamosan a korporációs rendszer kiépítése volt az ára. Másfelől Portugália katasztrofális pénzügyi helyzetét erősen központosított újraelosztással szintén "rendbe tette". Az utóbbi eredményessége jelentékeny részben éppen az ország elszigeteltsége és elmaradottsága miatt vált lehetővé. A tartósan bevált angol kapcsolat viszont a nagy világválság átvészelésében segített. Okulva az első világháborús részvételből, - ekkor a belgiumi fronton angol nyomásra teljesen érdektelenül harcoltak portugál egységek az antant oldalán - nemcsak a spanyol polgárháborúba keveredést sikerült elkerülni, hanem a második világháborút is. A manőverezésébe "belefért" a francoista és a német utánpótlás, majd a Dél-Amerikába menekülő német fasiszták átengedése. Az angol demokrácia dicsősége, hogy mindezt eltűrte, a gazdasági kapcsolatokat fenntartotta, hiszen jól jött neki a "pozitív semlegesség".

Portugáliában persze nem dúlt polgárháború, nem is követhette véres leszámolás, mint Spanyolországban. A börtönök azonban megteltek a másként gondolkodókkal. Salazar talán a legatyaibb diktátor volt kortársai között. Kiskorúnak tekintette olykor fegyelmezetlen, máskor lustálkodásra hajlamos népét, és szigorúan fenyítette. Megmondta, mit szabad, mit nem. A cenzúra éberen vigyázott, nehogy fölforgató gondolatok zavarják meg az éretlen fejeket. Modernizálták a hadsereget, az állam nagy propagandától kísérten utakat, iskolákat, óvodákat, kultúrotthonokat és játszótereket stb. épített a köznek, de mindvégig együttműködött a némileg megrendszabályozott magántőkével. Fontos vonás, hogy ez a rendszer nem volt rasszista. Nálunk 1950 után fasisztának emlegették, azt hiszem nyugodtan nevezhetjük emberarcú fasizmusnak. A szegénységet és az elmaradottságot ugyan nem sikerült fölszámolni, a bukást azonban elsősorban nem a diktatúrára mint rendszerre való ráunás, az ugyis fölpuhult már, hanem az esztelen gyarmati háborúk terheinek elviselhetetlensége okozta.

1974 után néhány esztendeig ismét fölrémlett a belpolitikai káosz, a kommunista hatalomátvétel lehetősége sem volt kizárt, de végül megerősött a polgári demokrácia. Jó lenne részleteket tudni arról, miként élte meg ezt az ország népe. Vajon mi tűnt el és mi áll ma is a régi rendből? Az utcákon sétálva, bizonyára találkoztam a korporációk volt tisztviselőivel, a titkosrendőrség hajdani tagjaival, besúgókkal, cenzorokkal, föltétlenül jó és rossz börtönőrökkel, továbbá a gyarmati háborúk veteránjaival és a Salazar rendszer üldözöttjeivel, csak nem tudhattam, ki kicsoda. Vajon melyikük sikeres vállalkozó, ki kapott kárpótlást, ki élvez hivatala után nyugdíjat, netán ki állt bíróság előtt, mert politikai okból tönkretette honfitársa életét.

A mai Portugália pezsgő, eleven képet mutat. Száz számra látni táblákat, melyek tájékoztatnak, ott éppen mi épül az Európai Únió támogatásával. Hiába, nem mindegy, Európa melyik peremén él az ember! Új utak, hidak, gyártelepek, lakóházak tömegét látni. Különösen Lisszabon északi szomszédságában és a tengerparti üdülőhelyeken hihetelenül sok az építkezés. Az egy főre eső nemzeti jövedelem terén ma már Portugália is megelőzte Magyarországot.

Kerestem a néprajzi irodalomból ismert archaikus paraszti világot, amely még századunk közepén is létezett, ám ma már látható nyoma alig van. Lovas vagy ökrös fogattal nem találkoztunk, annál sűrűbb a motorizáció. Az idegen autós egy kicsit lassít, hogy tájékozódjon, a szűk úttesten máris rádudálnak. Mondják, ez csak afféle barátságos jelzés, mint általában Dél-Európában. Az utak jelzőtábláinak egyenetlensége, elhelyezésük következetlensége sok gondot okozott. Nem a hazai helyzetet gondolom mintának, hanem a magyar szemnek megszokott "nyugati" tájékoztatást a német-osztrák utakon. Olykor a kérdezősködés sem segített, mert a keresett helység nevét nem sikerült érthető portugálsággal kimondanunk. Kiejtés és írásmód között komoly a különbség. Ki gondolná, hogy Obidus és Cartaxo kisvárosok neve így hangzik: Ubidzs és Kartázs? Egy pillanatra magamba szállok: milyen nehéz lehet a távolról érkező turistának a magyar névalakok olvasása. Aztán mégis azt mondom, csak egyszerűbb a magyar kiejtés.

Lisszabonban különösen sok az építkezés: a Tejo hídja, metró, repülőtér, felüljárók, útburkolások, műemlékrestaurálások, általános renoválás. A város hatalmas beruházásokkal készül a jövő évi expóra. Mindenütt igyekeznek eltüntetni a szegénység és a kopottság maradványait. Változatlanul van mit. Különösen a vidéki kisvárosok némelyikében találkozni leromlott részekkel, de láttam nyomornegyedet a portói székesegyház szomszédságában is.

Az eleven és mozgalmas ország képe örvendetes látvány. Mégis kelt némi kételyt a szemlélőben. Az a benyomásom, hogy Portugália számos jellegzetes vonása elvész ebben a lázas építkezésben, pedig nem föltétlenül kellene eltűnnie az úniós csatlakozással és megújulással. A déli tengerpart fürdői szinte bárhol lehetnének Dél-Európában, a turista ugyanazt kapja, mint másutt. A sűrű beépítéssel pusztul az eredeti természet. Tudom, az EU környezetvédelmi előírásai rendkívülien szigorúak, mégis az az érzésem, hogy talán sosem fognak begyógyulni ennek, a földrészünkön egyedülállóan gazdag és változatos növényzetű országon építkezések által ütött súlyos sebek.

Azon is el lehet gondolkozni, bár ennek évszázados előzményei vannak, hogy az északi és keleti apró településekről a nyugati országrészbe irányuló tömeges költözés nem okoz-e túlságosan nagy népsűrűségi aránytalanságot. A nagyvárosokba özönlő falusiak első nemzedéke általában nehezen viseli a gyors helyváltoztatás és életmódváltás lelki és fizikai következményeit. Reménykedjünk benne, hogy sikeresen zajlik le a mostani nagy változás, és tényleg vígan dudál a portugál.
 

 
Napról napra