“Bús donna barna balkonon…”
(Útijegyzetek Portugáliáról és Andalúziáról)

Művelődéstörténész barátom invitált: tapintsuk ki együtt Európa peremvidékét és utazzunk el Portugáliába. Kelet-Közép-Európában élvén az ember úgy érezheti, hogy ismeri a perifériák világát és ha már utazik, a stílus-teremtő nagy történelmi központok felé vágyódik. Végül is azzal győzött meg barátom, hogy egy különleges peremvidékre invitál, és különben is: átrándulnánk a dél-spanyolországi Andalúziába is, amely a nagy felfedezések XV-XVI. századi korszakában a világ egyik központjának számított. Végül igent mondtam a közös kalandra és július első felében repülővel nekivágtunk kéthetes felfedező utunknak.

Útiprogramunkat – magánutasok lévén – magunk állítottuk össze, mégpedig nem önkímélő módon. 15 nap alatt kb. 4000 km-t utaztunk, bebarangoltuk “tetőtől-talpig” Portugáliát, ezt a területét és lakosság-számát illetően Magyarország-nagyságú országot, és kétszer is átléptünk Spanyolországba: észak felé Santiago de Compostellába, Szent Jakab apostol mintegy ezer éve kiépült zarándokhelyére, dél-kelet irányban pedig Andalúziába látogattunk el. (Meg kell jegyeznem, hogy ezek a határátkelések “észrevétlenül”: határőrök, sorompó és megállás nélkül zajlottak, általában az útszéli táblák színéről vettük észre, hogy egy másik országban vagyunk. Arrafelé már működik az egyesült Európa határokat légiesítő hatása, éppúgy, mint a tavaly megtapasztalt német-holland és belga-német határon.)

Az Európai Unió pozitív hatása másban is megmutatkozott: Portugáliában a frissen épült és a most épülő ipari-kereskedelmi létesítményeknek valamint lakóházaknak nem volt se szeri, se száma: a tegnapi szegény, s helyenként még ma is kissé kopottas ország napról-napra fejlődik, gazdagodik, csinosodik. Ezt elősegíti az a tény is, hogy 1998-ban világkiállítást rendeznek, amit eszük ágában sincs lemondani, mint Magyarország kishitű vezetői tették 1994 őszén.

Egy szép és nagy múltú országgal ismerkedhettünk meg, amelyről korábban (ahogy ez a peremeknek dukál) nagyon keveset tudtunk. Pedig Alcobaca XI-XII. századi cisztercita kolostora az európai romanika, a XIV-XV. századi Batalha királyi kolostora pedig az egyetemes gótika gyöngyszeme. Tomar hegyen épült, erődített kolostorának nyolc kerengője volt: a kora romántól az érett reneszánszig minden stílusirányzat képviselve volt. És ami a lényeg: nem egyszerűen csak másolták az egyes stílusokat, hanem egyéni színezetet, sajátos motívumokat is kölcsönöztek neki. Így jött létre a XVI. század első felében az ún. Mánuel stílus, amely a késő gótika és a kora reneszánsz sajátos portugál változata: az uniformizált stílusjegyeket a brazil és indiai őserdők liánjainak és a nemrég kiűzött mórok arabeszkjeinek motívumaival gazdagították. (A spanyolok ugyancsak, de ők mudejar-nak mondják ezt a sajátos keverék stílust).

Mifelénk nem túl sokan tudják, hogy Ibéria is hatalmas harcot vívott a terjeszkedő iszlámmal: a VIII. század elejétől a XV. század végéig. Az ő hódítóik azonban nem a barbár oszmán-törökök, hanem a kifinomult kultúrájú arabok és észak-afrikai mórok voltak, akik a hódítás mellett egyetemet és művészeti központokat is alapítottak. Andalúziában sikerült ezek közül többeket is megcsodálnunk: a sevillai Alcazart (az emírek egykori palotáját), a cordobai mecsetet (ma keresztény templom) és a granadai Alhambrát. (Ez utóbbi volt az iszlám ibériai végvára, 1492-ben ezt vették be utoljára az egyesült keresztény seregek.) Portugália már a XIII. században teljesen felszabadult. A román stílusú templomok még inkább erődöknek tűnnek, de később – főleg a stílus névadójának, Mánuel királynak az idején (XVI. század)- a művészetek csodálatos virágzásnak indulnak. A XV-XVI. században özönlik a felfedezett új világok kincse az országba, mivel azonban az óhaza lakosai harácsoló fogyasztásra rendezkednek be és eltunyulnak, a két ibériai ország egyre jobban elszegényedik. Ebből a szegénységből és elmaradottságból most, az egyesült Európa segítségével kászálódnak ki, példamutató igyekezettel.

Nem lenne teljes ez a kis beszámoló, ha nem szólnék a nagyvárosok (Lisszabon, Portó) nagyarányú fejlődéséről, a zarándokhelyek – elsősorban is a Mária-kegyhely Fátima – erősen érzékelhető vallási buzgalmáról (és ezek láthatóan nincsenek ott ellentmondásban egymással), valamint a természeti szépségekről: a kontinens legnyugatibb pontját jelentő Cabo da Rocáról (ahol Európa sziklái beleszakadnak az Atlanti-óceánba)és Dél-Portugália fürdőzésre kiválóan alkalmas és csodálatosan szép tenger-öbleiről. Ja igen, és a donnák! A Babits Mihály által is megénekelt ibériai donnák manapság nem tűnnek búsnak és általában nem a balkonok elérhetetlen magasságában tartózkodnak, hanem a nagyvárosi forgatagban, illetve e tengeri fürdőhelyek fövenyes partján láthatók.

Szóval nem bántam meg, hogy engedtem barátom hívó szavának, és ellátogattam Európa délnyugati szögletébe.

 
Napról napra