Hát elment. Kitelt az ideje, itt hagyott minket. Búcsúja, ha annak lehet nevezni, rövid volt, egy pillanat, egy villanás, mint Sharon Stone combjai között a filmtörténelmi jelentõség, és mire az ember magáévá tette volna a látványt, amire mindig emlékezhet, már el is tûnt. Most várhatunk a csodára, ami két hónap múlva kerül elõ ismét. Azonnal hiányozni kezdett, pedig az utóbbi idõben már alig ért ránk, egyre ritkábban láttuk, hol az idõjárás állt közénk, máskor csak fáziskésésben voltunk, õ kint én bent, én itt, õ ott, azaz nem ugyanott. Tavasszal, nyáron könnyû megszokni, hogy mindig itt van, mégsem elég, még több kell, de most tél jön, nincs mese, mennie kellett. Hogy kirõl van szó? A Napról. Természetesen. 

November közepétõl már nincs ereje arra, hogy a falut patkóalakban körülvevõ hegyek, fölé emelkedjen, ezért a búcsú. Otthon minden nyáron megkérdezi valaki, "Hogy bírjátok ki a sötétséget olyan hosszú ideig?" A helyzet azért nem annyira drámai. Képzeljük el Jancsikát, aki a lakótelepen ül a homokozóban, minden oldalról szorosan házak veszik körül, panelok, jó nagyok, Jancsika nem látja a napot, mindig árnyékban van, de nem sötétben (kivéve este, akkor hazaviszi az anyja, de ez egy másik dráma ). Igaz, hogy reggel kilencig sötét van, és fél ötkor már megint, de közben valahol süt a Nap és világit, csak nem a pofánkba, az északnorvég bankrablófaggatás a november tizenöttõl március huszonhétig tartó éjszakáról nálunk, ebben a megközelítésben nem teljesen igaz. 

És Budapesten, ott is takarják a magas házak, takarják a felhõk, takarja a szmog, a tél máshol is a setétebb évszak. Mi északi féltekések vastagíthatjuk zsírrétegünket, öltözhetünk rétegesen, készülõdhetünk a télre, alhatunk többet vagy gyorsabban, legalábbis szükségünk lenne rá, mint medverokonunknak. Néha azonban üzenet jön, ilyenkor az ember áll a sötétben, mert illékony a jelenség, ha továbbmegy, elõbb-utóbb orraesik, vagy elcsúszik, mert eget nézve nem lehet közlekedni, az eget pedig nézni kell.
Ott a jel : megvagyok!