Björk Kabátja

Björknek ellopták a kabátját. Tudjuk, hogy az embereknek több kabáttyuk van, úgymint télikabáttyuk, átmeneti kabáttyuk valamint unokabáttyuk. (Sorry a nyelvtani eröszakért, de forditva is milyen furcsa lett volna, hogy unokabátjuk, a vicc minõségét pedig az ifjú Karinthy Frigyesen kérjék számon). Ha valakinek a kezdeti misztérium után sikerült kispekulálnia, hogy most környezetvédelemrõl lesz szó, annak teljesítem egy kívánságát. Na jó, kettõt. Szóval kabát és unokabát(y).

A magyar politikán edzõdöttek tudják, hogy a kabátlopási effektus azt jelenti: az áldozatra kerül a sár. Az említett unokabáty pedig a feleségem, Egér kedvenc tenortanítványának a papája, mint Sigurdur, városi mérnök, volt helyettes országgyûlési képviselõ, kórustag, újságíró, trombitás, sífutó, stb. Jóember, és tényleg rokonságban van Björkkel, igaz, ha valaki sokáig él Izlandon és van ideje kivárni, akkor rokonságba kerülhet akár a fél országgal. A tájékozottak halhattak valami szigetrõl is, amit a most (éppen a Híradóban hallottam, ha jól) a világ legjobb énekesnõjének választott Björk kapott az államtól. Na ez a sziget a kvázi-kabát.

Kezdjük a kályhától. Úgy indult, hogy a már négy (vagy több) ciklus óta az országot rányitó un. D-lista vezette kormány úgy gondolta, ahhoz, hogy a keleti országrészben munkalehetõséget teremtsenek, legjobb, ha építenek egy alumínium-feldolgozó üzemet, és mivel kell hozzá áram is, hát egy vízierõmûvet is, de jó nagyot. A létesítmény egy 30.000 négyzetkilométeres gyönyörû, szûz terület egy darabján lenne, ahol az eddigi nyugi miatt madárfajták tömege telepedett meg, a vidéket millió madár használja átmeneti szállásként vándorlásakor túr és retúr és Európa legnagyobb rénszarvascsordája él. Az üzemvíz-csatornának kinézett kanyonról nem beszélve. Ez már a régi mese, ami miatt baktattunk Nagymarosra, baktattunk a Parlament elé. A bûntényhez persze azonnal akadt társ, a "jószomszéd" Norvégiából a Norsk Hydro szabad kapacitással. És egyszer csak megjelenik a TV-híradóban Björk, éppen itthon járt, rosszabbik szabadidõruhájában fogadja a stábot, mezítláb, smink nulla, póz sincs, és csak azt szeretné mondani, hogy szerinte, ha már Európában maradt egy ilyen nagy, érintetlen terület (és milyen szerencse, hogy itt Izlandon), akkor azt nem kéne bántani. Békén kéne hagyni, nem beszélve az állatokról és a madarakról, akikkel nagyon nehéz lesz megértetni a dolgot. Elmondta, hogy akkor most eme "mûtárgy" (hivatalos neve "Fljotsdalsvirkjun") ellen aláírásgyûjtést szervez.

Ehhez azonnal csatlakozott többek között a volt köztársasági elnök Vigdis Finnbogadóttir, és a filmrendezõ Fridrik Thor Fridriksson, hogy csak a legismertebbeket említsem. Gyûltek az aláírások, szaporodtak a performancok, amiket persze fõleg a fõvárosi mûvészféleségek találtak ki csak azért, nehogy jó legyen a keleti partiaknak - mondták a Híradóban a megkérdezett helybeliek, akik már alig várják, hogy beinduljon az építkezés, hiszen milyen marha jól felmegy majd mindennek az ára és jó drágán adhatják ki az üres lakásukat. (Emlékszünk, a beetetett nagymarosiak közül is sokan milyen epedve várták a vízlépcsõt, mint életük reménybeli megjobbítóját). A legszebb akció az volt, amikor egy csoport tagjai kaptak egy követ, amelyre az izlandi himnusz (amely szövegében megemlíti a természet tiszteletét és védelmét) egy-egy szavát vésték, és az erõmû harminc kilométerrel arrébb tervezett helyéig a százméterenként madártollal megjelölt helyeken minden performer lerakta saját kövét.

A nemzetközi (fõleg észak-európai) környezetvédõk figyelmét az ébresztette fel, amikor Hakon Adalsteinsson (országosan ismert gazda, alanyi költö és megszállott környezetvédõ) valami õsrégi hagyományra hivatkozva elutazott Oslóba és ott a királyi palota elõtt legszebb ruhájában felolvasta versbe szedett protestálását a Norsk Hydro (mint állami cég) ellen. A hallgatóság az ismeretlen gárdista volt, aki rémülten pislogott a kamerába, mindhárom élete összes erejével görcsösen szorítva magához fegyverét. Ezután (ha már TV kamera is volt a közelben, és már nem lehetett meg nem történtté tenni a dolgot) elõkerült valami titkárféle, aki isten bizonyra megígérte, hogy majd odaadja a paksamétát a királynak, mert az most éppen nincs itthon. Az öreg akciója minden hírmûsorban szerepelt, ahol értelemszerûen azt is meg kellett említeni, hogy mi miatt volt a show. A parlamenti vita után azonban a kormánypárti többség megszavazta az építést, a kormány gyorsan aláírta a céggel a szerzõdést. Környezeti hatástanulmány persze nem készült, úgy látszik, ez az egész világon így mûködik, mindegy, hogy szociálista vagy kapitálista a rendszer. Csak egy példa-párhuzam: ugyanazok, akik (akkor az ellenzékkel is feltöltõdve) megszavazták a 700 millió izlandi koronás kiadást Keiko (alias Free Willy, civilben kardszárnyú delfin) hazaszállításához), valószínûleg készek teljesíteni pártjuk és kormányuk kívánságát, amikor a parlament tavasszal dönt, engedélyezzék-e ismét a bálnavadászatot. Sõt, Keikó idõvel kvázi szabad vízbe kerül, és egyszer talán jön egy nagy bumm, és a 700 milla koronás (plusz rezsi) állatból lesz néhány tízezer halfasírt a környezetbarát imágójú kormány legnagyobb dicsõségére.

Nemrég az újságokban megjelent egy hír, hogy a jelenlegi tengerparti világítótorny jelzõrendszere elavult, megszüntetik (mint anno a balatoni rakétázást), van helyette jobb. Ekkor Björk nyilatkozott, ha lehet, szívesen venne egy leszuperált világítótornyot, jó lenne stúdiónak. Pár nap múlva Kristinn Gunnarsson kormánypárti képviselõ valami furcsa logikai fordulattal elõadta, hogy az Elliey eladási listára került, mert Björknek megtetszett, megvenné, és ebben nincs semmi kivetnivaló. (A törvény "mellesleg" szigorúan és egyértelmûen rendelkezik az ország tulajdonában levõ földek, szigetek, eladásának és vásárlásának mikéntjérõl. Ilyen ügylet a parlament jóváhagyása nélkül nem lehetséges, azt megkerülni nem lehet ). Késõbb a parlamentben a témához hozzászólt David Oddsson miniszterelnök is. Björkre büszkék az izlandiak, megérdemli, hogy megkapja azt a szigetet, kölcsönbe, akár több évtizedre is, "érdemei elismeréseként" - mondta. Felszólalt az ellenzéki zöld-balosok leninfejû vezéralakja, Steingrimur Sigfusson (bekapva a horgot és szívességbõl lecsapva a magas labdát), hogy Björk ide vagy oda, még neki sem, és az ö érdekében sem lehet megkerülni a szabályokat. Az egész valahogy úgy nézett ki, mintha 1988 táján Marothy (vagy Grósz) a Parlamentben javasolja, hogy Vargha János (mint a Duna kör vezetõje) eddigi munkássága elismeréséül kapjon néhány hektár ingyen telket haszonbérletbe a Dunakanyarban, lehetõleg a feltöltött területen, közel az erõmûhöz, sõt a kormány még azt is vállalja, hogy horgászhelyén költségtérítés nélkül naponta beetet.

Ha ez másnap megjelenik az újságban, mint tény, akkor Varghának és a Duna Körnek annyi. És a hivatalos sajtóból tájékozódó külföldi újságírónak a híreket olvasva mi maradt meg a retináján: "Björk kapott egy szigetet az államtól". És emiatt mondta Siggi, az unokabát(y) a témát elõször felvetõ Kristinn-ra, hogy "helviti drullusokkar" (amibõl a "helviti" poklot, a "drullusokkar" pedig koszos zoknit jelent, együtt pedig nagyon csúnya, igaz egy sóhajnyi fucking sincs benne). Hogy a miniszterelnökre mit mondott, azt nem árulom el. Mert lehet valaki miniszterelnök, lehet üzengetni a sajtón, tévén rádión keresztül, de miért ilyen alantas módon. Björk apja és képviselõje Gudmundur Gunnarson az országos napilapban (Morgunbladid ) megjelent cikkében írta meg a különbséget sziget és világítótorony között. Ám ennek hatása nem mérhetõ egy fõmûsoridõben elejtett félperces félmondat égetõ hatásához.

Február 14-én átadták az összegyûjtött aláírásokat, összejött 45.000. Számoljunk csak magyarul, ha 270 ezer lakóból aláírta 45 ezer, az olyan, mintha 10 millából aláírta volna 1.666.666 ember. Nagymaros ellen anno nem sikerült ennyit összegyûjteni, sajnos. A miniszterelnök egyébként személyesen vette át , megköszönte, majd félmondattal megjegyezte, hogy az aláírásgyûjtés kezdetén a szervezõk hetvenezret ígértek, november végére. Nem csoda, hogy már több mint tíz éve ö a miniszterelnök. Vérprofi.

Ladu